Számomra sosem volt könnyű igaz barátot találni, bár szerintem sokan vagyunk így ezzel... haverok, cimbik, akadtak szép számmal természetesen, de olyan, akinek elmertem mondani a kis titkaimat, életemben talán 2 ilyen embert ismertem. Az nagyon kevés... A gyerekek születése előtt, hatalmas baráti társaságunk volt, minden hétvégét együtt töltöttünk, ment a pletyka ezerrel...együtt mentünk nyaralni, esküvőkre, moziba, koncertekre...szóval nagyon jó volt. De ahogy megszületett a társaság első babája, valahogy eltűnt mindenki. A legtöbben másik városba költöztek, vagy párcsere történt, nekik is babájuk született, új munkahelyre került, nem ért rá...stb. Érdekes dolog ez a gyerekvállalás... Miért kell, hogy csak azért mert anya lettél, megszűnjenek a barátságok? De ami még nagyobb kérdés számomra, miért nem születnek igaz barátságok már családosként?

Jó, persze születnek, de nagyon kevés példa van rá... a hivatalos magyarázat erre a jelenségre, hogy senkinek nincs a másikra ideje, dolgozunk éjjel-nappal, akár alkalmazott vagy vállalkozó az illető...mindenki fáradt, örül ha a háztartást eltudja látni és a gyerekeket, nem hogy magával foglalkozzon, és elmenjen hetente egyszer egy kávéra pletyizni a barátnőkkel... már ha vannak. Egyébként hallottam erről is történeteket, hogy már kialakult barátságok zátonyra futnak, mert például hiába jönnek ki egymással a szülők ha a két gyerek állandóan verekszik vagy vitatkozik... ott a szülők hátralépnek, és nyilván nem erőltetik tovább a barátságot, ha a gyerekek nem jönnek ki egymással. Aztán volt olyan példa is, hogy bár a gyerekek szerettek egymással játszani, a szülők nem találták a közös hangot. Arra is volt példa, hogy egyik szülő nem tudta elfogadni, hogy a másik gyerek szülei hogyan nevelik, vagy hogy hogyan beszélnek csemetéjükkel... Velem konkrétan megesett, hogy bár mi anyukák nagyon jól kijöttünk, de a férjeink állandóan összeszólalkoztak, versengtek egymással... abból sem lett végül barátság. 

Aztán ott az időfaktor... a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az egész napos munka mellett mennyire be tud szűkülni a világ, mennyire fáradt vagy, nincs erőd semmire... DE EZ CSAK KIFOGÁS!

A barátságot ápolni kell, dédelgetni, babusgatni és igen, van munka vele. Nekem is van olyan gyerekkori barátom, akivel 20 év után ha leülnénk egy asztalhoz, akkor is úgy tudnánk beszélgetni mint anno. Ezek azok a barátságok, amik ugyan valamilyen oknál fogva akadályba ütköznek, mint például ha az illető elköltözik egy másik kontinensre...de a bizalom és a szeretet örökre megmarad, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt minket...

Időt kell szánni a barátságokra, vagy azok kialakítására, mert vannak dolgok, amit csak egy barátnak lehet elmondani. És ha nincs ilyen bizalmasod, egy szép napon arra ébredsz, hogy magányos vagy, dühös, szorongsz, betegeskedsz, mert a kimondatlan szavak beteggé tesznek és hosszú távon ölnek is akár. Ezt a szakirodalom is bizonyítja. 

Viszont, ha ellátogatunk valamelyik csodálatos közösségi média felületre, erre ellenpéldát is láthatunk szép számmal. Vajon azok igaz barátságok? Vajon ott nincs féltékenység, irigység, bizalmatlanság? Lehet hogy nekik sikerült? Talán azért mert időt szánnak egymásra? Valószínűleg igen, már ha hihetünk ezeknek a filteres, szűrőn át nézett photoshoppolt világnak. 

Az mellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy ha nem szánunk időt kapcsolataink gondozására, annak mi lehet az oka? Hiszen tudjuk, minden fejben dől el és bár ez szociális klisé, de tényleg mindenkinek arra van ideje, amire szeretne. Tehát ebből mi a konklúzió?

Az, hogy ha a tudatalattim úgy dönt, hogy márpedig nekem nincs időm a barátaimra, annak oka van. Akkor ott hiányzik valami, akkor ott van valami a szőnyeg alatt, amiért én nem keresem a lehetőségét annak, hogy kapcsolatba lépjünk. Akkor azt a barátságot el kell engedni. Megint. Sokadjára... erőltetni nem lehet.